Estnek fényében fürdik most a rónaság,
Nyárban táncolva, fáradtan pihen sok kalász.
Kövér tücsök játssza ím andalító dallamát,
Fedras fénye őrzi az alvó Gárdistát.
Bajtárs, gondolsz-e arra a szép barna lányra?
Merre van most otthonod határa?
Messzi földnek katonája lettél,
Él-e még az, akit a legjobban szerettél?
Jő a hajnal, s a sereg indul tovább,
Sietve bontja el esti táborát.
Felzúg aztán a hősi induló,
Gárdistának lenni nehéz, de nagyon jó.
Ne légy bús pajtás, ha csalfa a leány,
Ezernyi szépség vár még valahol te rád!
Hajrá, hajrá, csak tovább és tovább,
Fedras áldja a bátor Gárdistát!
Hegyen és völgyön átkel a csapat,
Célja felé, mint nyílvessző úgy halad.
Nincsen akadály, mely minket megtörhet,
Jőhet a parancs, s szívünk együtt lüktet!
Nem gond nekünk se hőség, se fagy,
Ha olyan a Gárdista, mint te vagy!
Éljen hát minden szép nő és a század sokáig,
Kitart a Gárda, ha kell a halálig!
De ne gondold vándor, mi csak ilyenek vagyunk,
Nem azért élünk, mert végül mind meghalunk.
Katonák vagyunk, ez szent és igaz,
De nem csak bor nyújt nekünk soványt vigaszt.
Átélünk mi ezernyi jót és szépet,
Véznát, vékonyat, jót és kövéret.
Csattanjon hát az asztalra a borunk,
Legyen e táncra most legjobb az asszonyunk!